...különös tekintettel az épített környezet alakulására



Írta:
Pilkhoffer Mónika 


A bányászat Pécs történetének szinte az ókortól fogva elválaszthatatlan részét képezi, mely igazán jelentőssé, a város gazdaságának legmeghatározóbb iparává a 19-20. században vált. A modern bányászat a pécsi szénmedencében a 19. század közepén, a Dunagőzhajózási Társaság (DGT) bányaművelésével kezdődött. Mivel a II. világháborút követően a politikai-gazdasági rendszer és a szénbányák tulajdonjogának megváltozásával alapvetően új korszak köszöntött be, és mert 1955-ben a Mecsek nyugati részén megkezdődött egy új energiaforrás, az uránérc kitermelése is, tanulmányomban csak a 20. század első felével foglalkozom. Ennek a korszaknak a tendenciáit a 19. század második felében megindult fejlődés határozta meg, így nem térhetek ki az előzmények tárgyalása elől. Ugyanakkor a 20. század első felének időszakában nem annyira az első világháború vége és annak következményei, mint inkább az 1913-as év képezi a korszakhatárt, amikor a DGT olyan bányamodernizációs programot indított el, mely a két világháború közti nehéz gazdasági helyzetben is biztosította a vállalat nyereséges működését. A vizsgált terület nem egyezik meg a korabeli Pécs közigazgatási határaival, de mivel Mecsekszabolcs, Somogy és Vasas falvakat 1945 után a városhoz kapcsolták, az itt megvalósított, bányászathoz kötődő beruházások is Pécs részévé váltak.


A modern szénbányászat megteremtője: a Dunagőzhajózási Társaság

Az Első cs. és kir. szab. Dunagőzhajózási Társaságot John Andrews és Joseph Pritchard angol vállalkozók kezdeményezésére a legnagyobb osztrák tőkések és magyar arisztokraták – köztük az Andrássy, az Apponyi, a Szapáry, a Széchenyi, a Teleki és a Zichy családok tagjai – alapították 1829-ben. I. Ferenc 1830-ban az osztrák, 1831-ben a magyar Duna-szakasz hajózására szóló privilégiumot adott a Társaságnak. A gőzhajók olcsó, jó minőségű szénnel való ellátása érdekében jelent meg a DGT 1852-ben a pécsi szénmedencében. A mecseki kőszenet évek óta vásároló Társaság igazgatósága felismerte a saját tulajdonú és üzemeltetésű szénbányában rejlő előnyöket. A magas fűtőértékű szenet rejtő, nagy kiterjedésű és alig kiaknázott terület kiválasztása mellett szólt a mohácsi hajókikötőhöz való közelsége is.

Az első bányatelket a Czerékvölgyben, a Fekete-hegy tövében vásárolta meg a Társaság, melyen az András-akna 1853-ban kezdte meg a működését. A kitermelt szén mennyisége azonban még a magyarországi hajózáshoz sem volt elegendő, ezért a DGT a magántulajdonú bányák felvásárlásával, a székesegyházi uradalom elidegeníthetetlen bányatelkeinek kibérlésével, a konkurens vállalatok (mint például az Egyesült Magyar Gőzhajózási Társaság) beolvasztásával 1923-ig az összes Pécs környéki bányát megszerezte. A szénbányászat így egy tőkeerős, a kor színvonalán termelő, kiterjedt gazdasági, kereskedelmi és politikai kapcsolatokkal rendelkező nagyvállalat irányítása alá került. A 15 kilométer hosszúságban elterülő szénvagyon négy kerületre (Pécsbánya, Szabolcs, Somogy és Vasas) tagolódott.

A sok kis bányaüzemből adódóan az egymáshoz közel fekvő aknák kapacitása nem volt gazdaságosan növelhető, ezért a DGT 1913-ban Jaroslav Ji?ínský vezetésével bányakorszerűsítési programba kezdett. Az I. világháború, a szerb megszállás, majd a trianoni béke utáni nehéz gazdasági és politikai helyzetben megvalósított üzemkoncentráció során több aknát bezártak, helyettük a vállalat három új, korszerű bányaüzemet létesített. A szabolcsi és somogyi terület összevonásából létrehozott Szabolcs bányakerületben Zichy Gyula püspök 1925-ben szentelte fel Szent István-aknát. Pécsbányatelepen a Gróf Széchenyi István-akna, Vasason az átépített Thommen-akna kezdte meg a működését. Villamosították a bányák aknaszállító, szellőztető és vízmentesítő gépeit, valamint a külszíni vasúti szállítást; a korszerű üzemekben elterjedt a sűrített levegős eszközök (fejtő- és fúrókalapácsok, szivattyúk, szellőztetőgépek) alkalmazása. A nagy volumenű műszaki fejlesztés során Újhegyre koncentrálták a szénmosó, a brikettgyár, a villamos erőmű, a főműhely, az építési osztály, a laboratórium valamint a szénszállító és vontatási üzemrészeket, ami lehetővé tette az elavult és szétaprózott üzemegységek felszámolását. A Ji?ínský-féle rekonstrukciónak köszönhetően a két világháború közötti korszakban a DGT bányászati üzletágából származó bevételek ellensúlyozták a hajózás okozta veszteségeket is.

A Jizínský-féle rekonstrukciónak köszönhetően a Társaság átvészelte ugyan az 1920/30-as évek fordulójának gazdasági válságát, de a korábbihoz fogható városfejlesztő szerepet ezt követően már nem játszott. Az egyre gyakrabban sztrájkoló bányászok szociális mozgalmaival küszködő vállalat vezetése 1937-ben tárgyalásokat kezdett a magyar állammal a DGT bányáinak eladásáról. Az állam a Mohácsra tervezett vasmű szénnel való ellátása érdekében akarta a pécsi bányákat megszerezni, ám a Társaság ajánlatát elutasították. Az 1938-as Anschlusst követően az osztrák tulajdonban levő DGT a Hermann Göring Művek részévé vált. A német háborús termelés szolgálatába állított bányák a háború alatt hadiüzemként működtek. A II. világháború idejének túlfeszített széntermelését követően az 1945. évi potsdami egyezmény értelmében a Német Birodalom külföldi javai között szereplő DGT is a Szovjetunió tulajdonába került.


A bányászat városfejlesztő hatásai

A szénbányászathoz kapcsolódó városfejlesztő tényezők közül elsőként az ipar fejlődésére gyakorolt hatást kell megemlíteni. A DGT bányászatának pozitív következménye a 19. század közepétől kezdve az olcsó energiaforrás biztosítása volt, mely – főként a gőzgépek elterjedése után – új ipari beruházások alapítására ösztönzött. A nagyüzemi szénbányászat egyrészt az ipar más területére irányította a korábbi helyi bányavállalkozókat, másrészt megszüntette az ipari beruházásoknak a Tettye patak energiájára épülő helyhez és vízhozamhoz való kötöttségét. Jelentős a DGT szerepe a vasúti közlekedés megindulásában is: a Pécs és Mohács közt kiépített vasútvonal elsőként javított a város rossz közlekedési összeköttetéséből eredő elszigeteltségén. A Társaság a szén olcsó szállítása érdekében 1854-ben építette az András-akna és Üszögpuszta közötti, majd 1857-ben az Üszög és Mohács közötti vasutat, amit két évvel később a személy- és áruforgalom előtt is megnyitott.

A szénbányászat iparfejlesztő hatása mellett közvetlen városfejlesztő hatást gyakorolt a bányában és az új üzemekben munkát találó népesség bevándorlása és letelepítése által, mely hozzájárult a lakosság számának gyors emelkedéséhez. A bányászat szerepet játszott a város etnikai megoszlásának változásában is. Míg a 19. század első felében a túlnyomóan német és délszláv lakosságú várost magyar települések vették körül, addig 1850 után az asszimiláció és a magyarok tömeges betelepülése során magyarrá váló város körül jelentős német lakosságú bányatelepülések jöttek létre. A DGT és a pécsi társadalom, a helyi közélet sajátos kapcsolatába engednek bepillantást a különböző társadalmi szervezeteknek, szociális intézményeknek, illetve felelős pozíciókat betöltő személyeknek kiutalt ingyen szén mennyiségéről fennmaradt bizalmas listák, amit a jótékonykodás mellett utóbbi személyek esetében a befolyásolás eszközeként is értelmezhetünk.

A DGT pécsi jelenlétéhez a város térbeli terjeszkedésével együtt járó, hatalmas építőtevékenység kapcsolódott. Az így létrejövő épületállomány az ipari architektúrákon túl főként az idegenből érkezett szakmunkások letelepítése érdekében kiépített munkáslakótelepek épületeiből állt. A 19-20. század fordulóján Pécs lakosságának csaknem 10%-a Pécsbányatelepen élt a város lakásállományának több mint 10%-ában. A vállalat 1900-ban a két főtelepen (Pécsbánya és Szabolcs) illetve 14 kisebb, az üzemek közelében kialakított kolónián 463 épületben 1594 lakást biztosított munkásai számára. Ez a lakásszám 1944-re 2335-re emelkedett.

Mivel a munkások nagy része Magyarországnál fejlettebb területekről (elsősorban Stájerországból, Morvaországból, Karintiából, Krajnából, Csehországból, Horvátországból, Ausztriából, Sziléziából és Galíciából) érkezett, ezért fontos szempont volt, hogy a lakások legalább olyan korszerűek legyenek, mint a külföldi munkáslakások. A rendelkezésre álló olcsó építőanyag is lehetővé tette, hogy a korábbi, tőkeszegény bányavállalkozók által emelt, illetve a külvárosokban általános vályogházak helyett a DGT szilárd és tűzbiztos anyagokból cserépfedésű téglaházakat építsen. A lakásokhoz kert és különböző melléképületek is tartoztak. A Társaság kiépítette és fenntartotta a kolóniákon az infrastruktúrát (utak, közvilágítás, víztorony, áram-, vízvezeték-hálózat). Mindennek köszönhetően a DGT munkáslakásai a maguk idején az átlagosnál magasabb lakásszínvonalat képviseltek, és funkciójukat ma is képesek többé-kevésbé ellátni. A vállalat a „bölcsőtől a sírig” tartó szociális gondoskodás jegyében a lakóházakon és legényszállókon kívül iskolát, „élelmitárat”, húsfüstölőt, vendéglőt, kórházat, kultúrházat, sportpályákat, templomot és temetőt is létesített a kolóniákon.

A telepszerű építkezés következtében olyan önálló kis városrészek (Pécsbányatelep, Cassian-telep, Ullmann-telep, Újhegy) alakultak ki Pécs keleti peremterületein, melyek – a rossz közlekedési viszonyok, valamint a bányászok idegen anyanyelve, eltérő mentalitása következtében – csak lazán kapcsolódtak az akkori város életéhez. A bányászkolóniák területileg és betelepülőnek számító lakóikat illetően a Pécs környéki falvakban is egy külön világot képeztek. Idővel a nyugdíjas bányászok által a kolóniák környékén emelt, 2-3 szobás, fürdőszoba nélküli, gazdasági épületekkel rendelkező, kertes családi házak és a DGT szolgáltatási hálózatát kibővítő, ide települt iparosok és kereskedők (cipész, varrónő, hentes, pék) elősegítették a város és a bányatelepek kapcsolatának erősödését. A város növekedése Pécs modernizálódásához is hozzájárult. A bányászat negatív hatásai között ugyanakkor meg kell említeni a táj átalakításában játszott szerepét, illetve a természetben okozott károkat is.

A kolóniák építése mellett a DGT jelenléte a városban a vállalat által épített reprezentatív architektúrák, és a bányászatból befolyó jövedelmeknek köszönhetően megvalósult épületek emelésében is megnyilvánult. A bányászat felügyeletét ellátó Pécsi Bányakapitányság József Attila 5. szám alatti épületét a két világháború közötti magyar építészet egyik legtehetségesebb művésze, a modern törekvéseket a népi építészettel ötvöző Medgyaszay István 1922-ben tervezte. Ezen kívül a Társaságnak 1931-ben 22 városi lakóépület (pl. a Damjanich u. 18, Bajnok u. 4, Gábor u. 3.) volt a tulajdonában.

A bányászat közvetve is hatást gyakorolt az épített környezet alakulására. A DGT által a somogyi bányatelkekért a székesegyházi uradalomnak fizetett bérleti díj nagyban hozzájárult több szakrális épület megvalósulásához, mint például a Pilch Andor által tervezett és 1914-ben átadott jezsuita gimnázium és internátus, valamint a Fábián Gáspár plánuma alapján 1930-ra elkészült Pius templom építéséhez, továbbá a Hunyadi utcai székesegyházi énekiskola bővítéséhez.

A bányászathoz kapcsolódó, számottevő építőtevékenység az építőiparra is ösztönzőleg hatott. Bár az építési tervek nagy része – különösen az ipari architektúrák esetében – Bécsben készült, illetve a kivitelezés speciális – vas és vasbeton szerkezeti – munkálatait fővárosi építési irodák (Ast Ede és Tsai, Országos Építési Társaság) végezték, de mellettük számos helyi építőipari cég és vállalat (pl.: Károlyi Emil és társa, Végh József, Hartay és Szlipcsevits, Dunántúl Építővállalat, Kajdy Mihály) is munkához jutott, olyan megbízások nélküli időszakokban is, mint például az 1. világháború.

Építőművészi szempontból megállapítható, hogy a DGT által képviselt építészeti igényességet a második világháború után csak ritkán sikerült megközelíteni. A DGT építészetének fénykorát az 1910-es évek jelentették. Azt megelőzően a lakóházak kialakítását elsősorban a funkcionális egyszerűség, illetve az ipari architektúrák és a vasútépítészet hatása jellemezte. A munkáslakóházak a gazdaságos kivitelezés érdekében 2-4-6-8 lakásos, főként földszintes sorházak formájában épültek meg. A tervszerűen kiépülő kolóniák képére kedvezően hatott, hogy az egyes háztípusokat gyakran több lakótelepen is megépítették. A tisztviselőházak a munkáslakóházaktól elkülönítve, szabadon álló ikerházak vagy reprezentatív villák formájában valósultak meg. A DGT bécsi építési osztályán készített, a német vidéki házépítészetből merítő Heimatkunst és a bécsi szecesszió hatásáról tanúskodó tervek, a nyers téglahomlokzatok vagy az 1920-as évekig alkalmazott favázas építőtechnika egy idegen építőművészet megteremtését eredményezték, mely sajátos színt képviselt a korabeli Pécs építészeti kultúrájában, de jelentősebb hatást a város építészetére nem gyakorolt. A Társaság ugyanakkor mindig figyelmet fordított a helyi igények kielégítésére, amit mutat az, hogy a DGT ausztriai telepeinek lakóépületei teljesen más méretben és elrendezésben készültek.


A 20. század első felének építkezései

A 20. század első két évtizedében hatalmas építőtevékenység volt tapasztalható a pécsi kolóniákon. Ji?ínský rekonstrukciós programja a technológiai modernizáció megvalósítása mellett egyrészt a bányászok számának növelése következtében új munkástelepek megvalósítását, másrészt a műszaki szakemberek nagyobb megbecsülését, a mérnökök számának növekedését, és számukra az 1910-es, 1920-as években tisztviselő-telepek építését eredményezte. Részben az alábányászás okozta bányakárok elkerülése érdekében az új épületek és telepek már az aknáktól távolabb épültek meg.

Az új munkáslakótelepek közül elsősorban az 1902-től kiépülő Ullmann-telepet kell kiemelni. A mai Hársfa, Jász, Bányász és Marx Károly utcák közötti területen 4 újonnan nyitott utcában 32 épületet emeltek. Számottevő építőtevékenység zajlott ugyanekkor Újhegyen, mely nem a bányászok, hanem a központi szénelőkészítőben, a brikettgyárban és az erőműben, valamint a különböző szerelőműhelyekben dolgozó alkalmazottak számára épült. Somogyban a Csobányok, Vasason a Wiesner-telep épült tovább, az István-akna mellett pedig –az üzemzavar vagy katasztrófa esetén fontos szerepet játszó vezetők és munkások számára – készenléti lakótelepet emeltek. Emellett a család nélküli bányászok számára István-aknán és Pécsbányatelepen is több emeletes, korszerű legényszállókat építettek.   

A századforduló után kezdődött meg a tisztviselő-telepek kiépítése is. Ebben az időszakban Pécsbányán, az új templom körül, az ún. Gesztenyésben felvigyázói és tiszti lakóházakat emeltek. A pécsbányatelepi, a köznyelvben csak „Kezitcsókolom”-telepnek nevezett településrészhez hasonló szabolcsi tisztviselőtelep az 1920-as években a Szent István-akna közelében valósult meg. A 29 lakásból álló újhegyi tisztviselő-telep a Pécsváradi országútra kivezető, ma Buzsáki Imre nevét viselő utcában jött létre. A tisztviselő-telepek architektúrái szabadon álló, egy- vagy kétlakásos, villaszerű beépítési móddal épültek meg. A kertekben álló házakhoz meghatározott nagyságú melléképületek (fáskamra, ólak, esetleg mosókonyha és istálló) tartoztak. A lakások nagysága (2-5 szoba) a középpolgári lakásméret alsó- és felső határait képezték. A tisztviselőházakban megjelent a cselédszoba, a főtisztviselői lakásokban pedig fürdőszobát is kialakítottak.

Ezeken az építkezéseken túl, a két világháború között a DGT legjelentősebb lakásépítési programja Meszes-pusztán valósult meg, ezért erről érdemes részletesebben is szólni. A hely kiválasztásában nagy szerepet játszott, hogy a két üzemi vasút (Pécs- és Szabolcsbánya) és két országút között fekvő területről Széchenyi-aknára és István-aknára is könnyű volt eljutni. A századfordulót követően, mivel a filoxéra tönkretette az itt folyó szőlőművelést, a terület pusztává vált. A DGT 1921-ben 16,2 hektárt vásárolt meg az új telep számára, ahol 336 munkás és 5 felvigyázó lakást terveztek megépíteni, de a távlati célok között 800 lakás és egy kórház felépítése is szerepelt. 1922-1925 között 177 munkáslakást illetve 2 felvigyázólakást emeltek. A szénpiac átmeneti pangása és az ebből adódó munkáslétszám csökkenés miatt azonban a telep építését nem folytatták.

A telepen a DGT gyakorlatának megfelelően kezdetben csak az abc betűivel jelölték az utcákat, majd a történelmi helyzetre reagálva, 1942-ben erdélyi vonatkozású neveket adtak. A két hosszú, észak-déli utca a Bocskai illetve az Apafi, míg az ezekre merőleges, rövidebb utcák a Gábor Áron és a Körös neveket kapták (az utcanév táblákon Bocskai és Apafi neve ma is helytelenül, előbbi y-nal, utóbbi két f-fel szerepel). A telep számára a Széchenyi-aknán kiemelt ivóvizet villanyszivattyú segítségével nyomták fel az 1927-re elkészült fehérhegyi víztoronyba. A 33 méter magas, karcsú, 300 m3-es tartályú vasbeton építményt a DGT aknáit is kivitelező Ast Ede és Társa cég valósította meg Pilch Andor műszaki vezetésével és Marsay (Márovits) Andor kivitelezésében. A lakótelepen utcai kutak és csapok biztosították a vezetékes vizet. Az árnyékszékek tartalmát a fehérhegyi víztoronyból bizonyos időközönként kibocsátott víz öblítésével juttatták a telep biológiai derítőjébe. Az utcán és a lakásokban – a többi telephez hasonlóan – ingyenes villanyvilágítást biztosítottak. A közművek, valamint az utak, kertek, kerítések kiépítése a lakótelep építési költségeinek csaknem 15%-át tették ki.       A telep házai ugyanazzal a homlokzati kialakítással készültek, különbség csak a lakások számának csoportosításából adódó méretkülönbségben tapasztalható. Két különböző nagyságú négycsaládos, valamint hat-, hét- és nyolccsaládos házsorok épültek. Az öt háztípusban három lakástípust: felvigyázólakást, egy- illetve kétszobás munkáslakásokat alakítottak ki. A homlokzatok minden díszítéstől mentesek voltak. Az alacsony kőlábazatokba kicsi pinceablakok vágódtak; ezeken keresztül lehetett a tüzelőanyagokat berakodni. A vakolt falazatot csak az egymás mellé helyezett lakásbejáratok és a nagyméretű szobaablakok ritmusa tagolta. A magas tetőszerkezet a lakások későbbi bővítését is szolgálta. Az egyszerű homlokzatkiképzés ellenére mégis rendezettebb utcakép született azokhoz a telepekhez képest, ahol a melléképületeket a házak elé helyezték. A meszesi telepen a lakásokhoz tartozó gazdasági épületeket ugyanis a házak mögött, az udvarban építették fel. A munkáslakás és az árnyékszéket is magába foglaló melléképület közötti átjárót tető fedte. A DGT mindig nagy figyelmet fordított arra, hogy a lakásokhoz nagy terület is tartozzon: ezen a telepen a lakások mögött kb. 300 m2-es kert és udvar volt található.

A telep korszerű felszereltsége mellett nagyobbakká és modernebbekké váltak a lakások is. Ezt mutatja az a tény is, hogy a 177 munkáslakásból csak 24 volt egyszobás, míg 153 kétszobás. Mindemellett a lakásokat a padlástér beépítésével újabb helyiséggel bővíthették. A századfordulóhoz képest megnövekedett ablakméretek a lakásokat világosabbá tették. Bár a két munkáslakás között méretben nem volt túl nagy a különbség – az egyszobás 60,6, a kétszobás 67,7 m2 alapterületű volt – a több helyiség mégis differenciáltabb lakáshasználatot tett lehetővé.

A felvigyázó lakások – melyekből mindössze kettő épült a telepen – 88,4 m2 alapterületűek voltak, és három szobából, konyhából, kamrából, előszobából álltak. Lényegesen korszerűbb lakáskultúráról tanúskodott, hogy a két nagyobb szoba külön bejárattal rendelkezett, a WC pedig bekerült a lakásba. A házhoz hozzáépített, 34,2 m2 nagyságú gazdasági épületben az ólakon kívül fáskamra, szerszámoskamra és mosókonyha is volt.

Bár az oromfalakról azóta eltűntek a favázas betétek, a tetőtereket jórészt beépítették, a nyílászárókat a legkülönbözőbb méretűre és formájúra cserélték, a meszesi munkáslakótelep házai elkerülték a drasztikus beavatkozásokat, és kisebb átalakításokkal a mai igényeknek is képesek megfelelni. A kolóniát időközben körbenőtte a város, de az emeletes házak közé szorított sorházas telep ma is őrzi hangulatát, emberi léptékét.

A meszesi teleppel a DGT gyakorlatilag befejezte a kolonizálást. Az 1920-as évek közepétől az építési munkálatok kisebb-nagyobb átalakításokra, illetve az 1930-as években főleg tatarozásokra redukálódtak.


Kitekintés

A modern bányászat jelentős hatást gyakorolt Pécs fejlődésére, épített környezetére. A művészi szempontból értékes, műemléki védettséget élvező épületeket is magába foglaló DGT kolóniák ugyanakkor ma már csak keveset őriznek egykori szépségükből, rendezettségükből. A modern higiénés igények kielégítése érdekében korszerűsített egykori munkáslakások a szerepüket ugyan ma is ellátják, de az épületek nagy részét – a tulajdonviszonyok változásával összefüggésben – a legcsúfabb és legkülönbözőbb toldalékokkal szinte a felismerhetetlenségig átalakították. Az ezáltal kaotikussá tett utcaképeket tovább rontja a több mint száz éves épületek felújításra szoruló, rossz állapota.

A DGT épületek további pusztulásának megállítása ma már csak városi segítséggel, egységes terv alapján lenne megakadályozható. Ennek az épületállománynak a sorsa ugyanis nem csupán építészeti, hanem társadalmi problémákkal terhes. A városszerkezetben általában kedvezőtlen helyet elfoglaló telepek kisméretű lakásai gyakran túlzsúfoltak, a lakók között sok a munkanélküli és a szociális segélyben részesülő. Magas az önkényes lakásfoglalók száma, illetve a lakosság közüzemi tartozásának az összege. A keleti városrészben élők iskolai végzettsége elmarad a pécsi átlagtól, mint ahogy rosszabb az egészségi állapotuk is, részben az alkoholizmus és a drogfogyasztás következtében. Gyakran hiányoznak az alapvető kereskedelmi, egészségügyi és oktatási szolgáltatások, és a lakások komfortfokozata is megdöbbentően alacsony. A szegényebb rétegek és a romák köréből kikerülő lakók arányának növekedése folytán egyre nagyobb gondként jelentkezik a társadalmi szegregáció, sőt a gettósodás.

Az összetett probléma orvoslására többféle megoldás létezik. Azokon a peremterületeken, ahol a helyzet minden szempontból a legrosszabb, megfontolandó az épületek lebontása és az egykori kolóniák felszámolása. A városhoz közelebb fekvő, a fejlődésbe bekapcsolható részeken az épületek rehabilitációját az ott lakók szociális problémáinak felszámolásával együtt kell megvalósítani. A szociális városrehabilitációt prioritásként kezelve István-aknán már kipróbálásra került egy komplex teleprehabilitációs és foglalkoztatási projekt, a Borbála program. Több ország érdekelt az ún. CASE – INTERREG III C (Városok a társadalmi kirekesztődés ellen) című projektben, mely a szociálisan és fizikailag lepusztult városrészek helyreállítását célzó programok kidolgozásához teremti meg az együttműködést. A megkésett beavatkozás következtében az építőművészeti értékek érdekében ma már csak keveset lehet tenni: az eredeti formáikat leginkább őrző épületek helyi védelem alá helyeztethetők, a telepszerű beépítés vagy a városszerkezet megóvása céljából területi védelem kérhető. A legjobb megoldások megfogalmazásához elengedhetetlen lenne a bányászat építőtevékenységének teljes és alapos feltárása. Csak ennek fényében lehetne megmondani, melyek azok az épített értékek, melyek mindenképpen megőrzésre érdemesek, és csak így lenne érdemes átfogó rehabilitációs terveket is kidolgozni.

A még sok megoldásra váró feladat ellenére megállapítható, hogy a bányászat nélkül Pécs sem méretét és rangját, sem városszerkezetét és városképét illetően nem olyan lenne, mint amilyen ma.

 

Pin It

Comments powered by CComment

Keresés

Kreatív történelem

Látogatók

553563
Ma
Tegnap
A héten
Múlt héten
A hónapban
A múlt hónapban
Összesen
16
519
2765
547755
9956
12590
553563

Your IP: 3.229.142.91
2021-10-24 00:49